A közösség ereje – amit Spanyolországban tanultam megérteni
Az élet tele van fontos és kevésbé fontos dolgokkal. De amit Spanyolországban, különösen az andalúziai tartózkodásunk alatt igazán megtanultam, az az, hogy a közösség, az egymáshoz tartozás érzése az egyik legnagyobb kincs. Nem széthúzni, hanem összetartani. Nem bántani, hanem segíteni. Nem ujjal mutogatni, hanem kezet nyújtani. Ott ez nem csak elmélet – ez a hétköznapok természetes része.
Egy év alatt rengeteg apró és szívet melengető élmény ért engem és a 11 éves fiamat. A szeretet és kedvesség, amit kaptunk, sokszor szavakkal nehezen leírható. Őszintén mondhatom: töltekezés és inspiráció volt ez az időszak. Régen nem értettem, miért mondják, hogy a spanyolok kedvesek – ma már tudom, mert megtapasztaltam.
Olyan helyen éltünk, ahol főként helyiek – igazi, törzsgyökeres spanyol családok – laktak. A fiam teljesen kivirágzott ebben a közegben. Heti öt alkalommal sportolt, mindegyiket imádta. Érmeket szerzett, és végig pozitív motivációval, kedvességgel bátorították őt. A környezet támogató volt – ha valamit észrevettek, nem a hibát, hanem azt keresték, miben tudnak segíteni.
Apró, mégis annál nagyobb gesztusokkal találkoztunk nap mint nap: egy szomszéd saját kezűleg horgolt lótuszvirágos gyertyatartót ajándékozott nekem. Máskor házi készítésű olívabogyót kaptam, a fiam pedig három használt padelütőt – csak úgy, figyelmességből.
Húsvétkor tíz helyi gyerek kopogott be hozzánk, amikor meglátták a teraszon a fiamat. Játszani hívták, és onnantól napokig együtt bandáztak. Az egyik apuka még egy kis magyar versikét is írt a tojáskereséshez, csak hogy még különlegesebb legyen az élmény. Ekkor éreztem igazán, hogy befogadtak minket. Részeivé váltunk valami nagyobbnak.
Az utcán az emberek udvariasak és figyelmesek. Ha véletlenül nekimegyek valakinek, gyakran ők kérnek előbb elnézést. Köszönnek, érdeklődnek, mosolyognak. Belépsz egy boltba vagy bárhova, és a „¿Qué tal?” nem csak szófordulat – egy apró figyelem, ami számít.
Láthatóan fontos számukra a kapcsolódás – barátok, családtagok ülnek együtt a bárok teraszain, parkokban vagy a tengerparton. Beszélgetnek, nevetnek, esznek-isznak. Ez itt nem különleges alkalom – ez az élet.
Az idősek nem a társadalom peremén élnek – megbecsült, szeretett tagjai a közösségnek.
Ahol én laktam, ott a 93 éves néni is a közösség szerves része volt, együtt ’BINGÓ-ztak, napi rendszerességgel ültek össze beszélgetni, nevetni vagy éppen ünnepelni valamit.
Persze láttam az árnyoldalakat is – a bürokrácia útvesztőit és a híres „mañana” életérzést. De ezekről majd máskor írok.
Ami biztos: hatalmas energiával és fénytöltettel tértem haza. Megerősödtem abban, hogy igenis léteznek csodálatos szívemberek, akik pozitívan állnak az élethez. Amikor árvíz volt és beázott a ház, a szomszéd vidáman fütyörészve segített feltakarítani a folyosót. Ha rosszabb napom volt, biztos, hogy valaki rám mosolygott aznap. És ez számít.
A spanyol szellem visszavár. Vissza fogok járni, mert fantasztikus bartáiam lettek – akik részben magyarok, részben helyiek. És persze a Padel sport és a kedvenc edzőm miatt is, amit ott kezdtem el, és amit szeretnék tovább vinni, akár újra Andalúziában is.
